Mint minden weboldal, a normafapark.hu is használ cookie-kat, hogy kellemesebb felhasználói élményben legyen része, amikor az oldalunkon jár. A böngészés folytatásával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.
Elfogadom
A Svábhegy 477 méter magas csúcson álló fát, amely sok szélvihart és villámcsapást átvészelt sokáig csak német szóval Wetterbaumként vagy magyarul Viharbükként emlegették. A Normafa név 1865-ben már útikönyvben szerepel, az 1840-es években ragadhatott rá a név, mikor a Nemzeti Színház társulatának tagjai normanapok alkalmával gyakran a Svábhegyen mulattak. A norma napok azok voltak, amikor a nyári időszakban az évad szünetelt és a színészek akkor az alapbérüket, vagyis a normájukat kapták csak meg. Az egyik ilyen nap alkalmával Schodelné Klein Rozália színésznőt 1840-ben megihlette a fa, és alatta énekelte el Bellini Norma című operájának nagyáriáját. A hagyomány szerint innentől nevezik az addig Viharbükknek nevezett fát Normafának.
A Normafa kedvelt kiránduló helye volt a városi lakosságnak és a fát is előszeretettel használták fotózkodásra és arra is hogy a szerelmesek belevéssék a nevüket a kérgébe. Ezokból később körbekerítették a fát, de akkor pedig a kerítés félfáiba vésték a szerelmesek a monogramjaikat. Volt egy olyan mende-monda is, mely szerint az a leány, aki a Normafa kérgéből egy darabot letör és azt ereklyeként megőrzi az nem marad hajadon, hanem biztosan férjhez megy. A fát többször is villámcsapás érte, az utolsó 1927. június 19-én, amikor végleg kidőlt a vén korhadt faóriás, amelynek sarjadását a legenda Mátyás születéséhez köti.
Az első fővárosi síversenyt – az országban a negyediket – is itt a Normafán rendezték meg 1909. február 28-án, amelyen országos szinten is először került kiírásra a rövid lesiklás, a műfutás és ugrás. Ez azt jelenti, hogy már 1909-ben is volt itt egy kis síugrósánc a Normafánál, ami bizonyára még csak egy kis tákolmány volt, de akkor is nagy jelentősége van, mivel az első komolyabb sáncot 1924-ben adták át a Normafán. Az 1909-es sáncról a Nemzeti Sport március 6-ai száma is beszámolt: „A síelés néhány lelkes híve az elmúlt héten egy kis ugrósáncot épített az Anna-kápolna mellett, s miután a folytonos vasárnapi ívelésekkel már minden bokrot és minden lejtőt kiismertek, az ugrással is megpróbálkoznak. Természetesen a Normafa környéke ugrópálya építésére éppenséggel nem alkalmas, de már szórakozás végett igen ajánlatos volna egy kis ugrósánc létesítése és fenntartása.” (Nemzeti Sport, 1909. március 6.)
A nagysánc a Normafán, 1924
Normafa, 1965
Normafa 1984, Gyepsí Európa kupa
A Normafán már az 1900-as évek kezdeteitől számtalan sí, szánkó és síugró verseny volt egészen az 1980-as évekig. Azonban a versenyek mellett olyan érdekességeket is lehetett látni a téli napokon, hogy valaki biciklivel, vagy akár motorral próbál szerencsét egy-egy lejtőt legyőzni, sőt olyat is akik motorral húzták a síelőket.
Téli sport a Zugligetben
Motoros húzza a sielőt, Képes Sport 1964.
Kerekesek a havon, Normafa, Képes Sport 1964
Érdekesség még, hogy Papp László háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó is számtalanszor kereste fel a Normafát, ahol sokszor futott, de itt gyakorolta a híres „edzésmódszerét”, a farönkök aprítását is, majd amikor edző lett ő is itt edzette a fiatalokat. Az egyik lap, így számolt be a módszerről 1971 októberében: „A külföld szerint „Papp varázslat” alatt álló magyar ökölvívók csodálatos előrelépésének titkát szünet nélkül kutatják a rivális országok. Mi a Papp titok? Papp szerint titok nincs, csoda mégkevésbé. Kemény munka, becsületesség annál inkább létezik. A kemény munka egyik része a favágás. Papp gyakran idézi a régi népszerű dalt: „Vígan él a favágó, ha szól a rigó...” kissé átalakítva: „Vígan győz az ökölvívó, ha favágó...” Papp versenyzőitől megköveteli a favágást. Napi egyórás fairtással, aprítással kezdenek, amikor aztán hozzáedződtek, napi öt órán át kell a fejszét forgatni.” (Fejér Megyei Hírlap, 1971. október 16.)
A mostani Erzsébet kilátó helyén már valószínűleg az 1870-1880-as években állt egy fából készült messzelátó, amelyből maga Erzsébet királyné is többször megcsodálta a várost. A királyné 1882 során három alkalommal is megtekintette Budát és a János-hegyet. Egy kedves idézet is fennmaradt gondolataiból: „Csodálom az embereket, miért mennek oly messze vidékre nyaralni, mikor e hegyek s az itteni kilátás kiállja a versenyt a legszebb világrészekkel.” A főváros 1883-ban emlékkövet állíttatott Sisi tiszteletére, de mivel az eltűnt, jelenleg a 2006-ban újraállított emlékkő látható.
A régi fa kilátó - 1910 Élet Újság
A környék Erzsébet királyné kedvenc kirándulóhelyének számított, így nem véletlen, hogy számtalan kaland és történet kapcsolódik hozzá. Egyik alkalommal amikor erre járt Sisi hirtelen rossz idő támadt és a királyné egy rozoga szekeret talált, ami csordultig meg volt rakva rőzsével. A királynő tiszteletére természetesen lerakták a szekérről a rőzsét és azon a rozoga szekéren vitték le egészen a Disznófőig. Egy másik ilyen alkalommal pedig egy környékbeli utcazenész cigánygyerek kísérte hegedűszóval őfelségét a Szép Juhászné vendéglőig.
Az Erzsébet kilátó épületére több terv is érkezett, melyekből több mind a mai napig megvan, de végül a pályázatot Klunzinger Pál építész nyert meg egy csúcsos kilátóval. Érdekesség azonban, hogy a végleges kilátót a bírálóbizottság vezetője, Schulek Frigyes a jobb kilátás érdekében áttervezte. Az eredetileg csak két teraszt tartalmazó, hegyes csúcsú korábbi tervet négyszintes terasszal alakította át, így nyerte el a ma is látható végleges formáját a kilátó.
A jánoshegyi Erzsébet-kilátótorony eredeti terve – Építő ipar 1908.06.21. Tervezte Kluntzinger Pál
1904-es terv - OSZK képeslapgyűjtemény
Az Erzsébet királynéról elnevezett kilátót 1910. szeptember 8-án adták át, az ünnepséget ágyúlövések nyitották meg, melyre hatalmas tömeg gyűlt össze. Eleinte a kilátóban élt egy toronyőr, akinek 1923-ban a kilátó mellett egy külön erdőőri lakot építettek. A költöztetés oka eléggé furcsa volt, mivel állítólag zavarta a kilátó látogatóit, hogy állandóan ételszag keringett a kilátóban ebédidőben, amikor az őr ebédelt. Természetesen nem csak ez játszott közre egy külön erdőőri lak megépítéséhez, de ez is nagyban hozzájárult.
Erzsébet kilátó ünnepélyes átadó
Az ünneplő közönség a harmadik erkélyről nézve
Az Erzsébet kilátó egyik különlegessége még, hogy Magyarországon az Erzsébet-kilátó kapott először díszkivilágítást, mégpedig 1926-ban, így megelőzte a Halászbástyát, a Mátyás-templomot és a Parlamentet is, amelyek csak ezután lettek kivilágítva. A kilátó alsó szintjén egyébként 1945-ben egy étterem is nyílt ifj. Balázs Antal vezetésével.
1926. János-hegy, Erzsébet-kilátó
A kilátó és a Normafa területe egyre népszerűbb lett, így nem véletlen, hogy a környéket és a közeli vendéglőket sok előkelőség kereste fel. A közeli Jánoshegyi étteremben és a kilátónál megfordult többek között IV. Károly király és felesége, Zita királyné, Trefort Ágoston, gr. Bethlen István, Wekerle Sándor, gróf Apponyi Albert, de még a walesi herceg is.
Az 1800-as években bizonyára már nem, de egy-két újságcikk arról árulkodik, az akkoriak azért el tudták képzelni, hogy megjelenhet a barna bundás a környéken. A Hölgyfutár 1850-ben megemlíti: „A zugligetben már medvét is láttak, egy vastag fa mögött kucorgott a borzasztó állat. Tizenöt kapás ment neki, s miután bele lőttek, meggyőződtek, hogy hajdan medve volt ugyan a borzasztó szörny, de most már csak — bundadarab, mellyet alkalmasint tolvajok vesztettek ott el.” (Hölgyfutár, 1850.01.30.)
Egy másik „medvés” eset Bognár József tenoristával történt meg 1884 augusztusában, amiről a Budapesti Hírlap számolt be. A művészek sokat jártak fel ide kirándulni, és jó párszor megtréfálták egymást. Bognár barátjának, Réthynek feltűnt, hogy az énekes gyakran ellátogat Budakeszire, s útját mindig a Normafának veszi. Ezért elhatározta, hogy megvicceli őt. A színházi ruhatárból megszerezte a medveszerepekhez használt bőrt, szépen becsomagolta, és kiballagott vele a Zugligetbe. Ott egy bokor mögé rejtőzve leste Bognárt. Amikor észrevette az érkezőt, gyorsan belebújt a jelmezbe, majd négykézláb, medvemorgást utánozva, Bognár elé cammogott. Amikor a tenorista megpillantotta a „vadállatot”, kétségbeesve futásnak eredt. A „medve” pedig utána. Azonban Bognár gyorsabb volt, amit látva Réthy visszament a bokorhoz, ledobta magáról a bundáját, és futott Pestre, hogy elmesélje társainak a jól sikerült tréfát. Közben Bognár is hazaért, s lelkesen beszélt merész kalandjáról és a veszélyről, amiből csak rettenthetetlen bátorsága mentette meg. A „hős” soha nem akarta elhinni, hogy az a medve Réthy volt…
A Hegyvidéken mostanában senki sem látott medvét és farkast, pedig a 19. századig mindkettő állandó vendége volt a környéknek. A Budapesti Híradó 1848-ban ezt írta: „A zugligetben farkasok mutatkoztak, eddig ott csak rókákkal lehete találkozni. A farkasok ellen sokan indultak a fővárosi vadászok közül, de oly sokáig ebédeltek a fácánnál, hogy a vadászat elmaradt.” (Budapesti Híradó, 1848. február 16.)
A farkasok még a 19. század végén is többször ráijesztettek a kirándulókra. A Fővárosi Lapok 1893-ban így számolt be egy ilyen esetről: „Farkasok a Zugligetben. A zugligeti nyaralókat kissé kellemetlenül fogja meglepni az a hír, melyet lapunk egy barátja közöl velünk. Ma reggel négy és öt óra között ugyanis – mint hozzánk intézett levelében írja – egy kis sétára indult a hegyek közé. A Disznófő-vendéglő felé vezető utón haladva, a ciheres cserje között legnagyobb meglepetésére két jól táplált farkast pillantott meg, lassú, tempózó baktatásban az erdő felé. Semmiféle fegyver nem lévén nála, szorongva maradt helyén, mig a bestiák az erdő sűrűjében el nem tűntek. – Nagyon üdvös dolog lesz, ha a főváros vadászai a zugligeti erdőségben cserkészetet rendeznek, s e kellemes kiránduló helyet ezektől a vakmerő állatoktól megtisztítják. Az utolsó farkast a Zugliget környékén 1890 telén B. J. vasúti mérnök lőtte.” (Fővárosi Lapok, 1893. május 6.)
Az I. világháború teljesen kimerítette az ország készleteit, ezért rossz idők jártak az állatokra is, mivel nem volt sem széna, sem zab. Az állatkert igazgatósága kitalálta, hogy a vadgesztenye megfelelő lehet az elefántoknak, bölényeknek, szarvasoknak és más jószágoknak. Betanítottak hát három tevét a teherhordásra, ők vitték az állatkertbe a vadgesztenyét, amit a Normafa környéki, zugligeti, hűvösvölgyi villatulajdonosok és diákok gyűjtöttek az élelemben szűkölködő állatok számára. Az állatkert igazgatója arra kérte a közönséget, hogy „gyűjtsön minél több vadgesztenyét az elefántok, bölények, szarvasok, antilopok és a többi állatok részére s az igazgatóság két három mázsa vadgesztenyéért már elküldi a teherhordó tevét, de csak szeptemberben és októberben, mert később nem bírják a hideget. Egy-egy teve egyébként három-négy métermázsát tud elvinni a púpjára akasztott nagy zsákokban.” (Budapesti Hírlap, 1918. augusztus 30.) A huszadik század elején tehát ismét tevék jártak Budapest utcáin, ami korábban utoljára talán a török hódoltság idején számított természetesnek.
A főváros egyik érdekes közlekedési eszköze a Libegő 1970. augusztus 19-én került átadásra. Az újságok mindenhol leírták, hogy az Jánoshegyi Légpálya első utasa dr. Csanádi György közlekedés- és postaügyi miniszter volt, de ez természetesen csak részben igaz. Köztudott, hogy mielőtt egy ilyen új rendszert átadnak, több szerelő és ottani dolgozó is kipróbálja, így egész sokan utaztak a Libegőn már az átadás előtt. Azt azonban talán kevesebben tudják, hogy az első „éles” próbamenet alkalmával homokzsákokat vittek a székek, hogy a kábelvasút terhelhetőségét kipróbálják. A Libegő kezdetekben piros színű volt, csak az 1990-1991-es felújítás során kapta meg a ma is látható zöld színt, ami jobban illeszkedik a természetbe.
Jánoshegy, a Libegő végállomása, átadási ünnepség. A Libegő ülésén Dr. Csanádi György közlekedési és postaügyi miniszter
Libegő a János-hegy felé nézve, 1976
Libegő, 1992
A Libegő hamarosan az egyik legkultikusabb közlekedési eszköze lett Budapestnek. Sok érdekes utasa volt, így az sem meglepő, hogy voltak olyan utasok, akik a Libegőn tartották az esküvőt és a nászvacsora után az egész násznéppel felszálltak a Libegőre. A Libegő 25 éves születésnapjáról a Kurír 1995. szeptember 2-án így számolt be: „A Libegő 25 éves születésnapi ünnepségére meghívták azt a házaspárt is, akinek frigye a Libegő révén az égben köttetett. A Lencsés házaspár, akik 1972-ben az esküvői vacsoráról a násznéppel együtt Libegőre szállt, tegnap két nagy fiával érkezett a Zugligeti végállomásra. Ágnes asszony bevallotta, olyan emlékezetes volt számára ez a levegőben töltött „nászút”, hogy azóta sem mert felülni a Libegőre. Az évforduló tiszteletére azonban leküzdötte tériszonyát, és családjával együtt újra nekivágott a hegynek.”
Esküvő a Libegőn 1972. augusztus 5-én - Salamin András, Buda-hegyvidéki vasutak című könyvéből
A Libegőn biztonsági okokból szigorúan csak ülni lehet, mégis volt olyan személy, aki állva tette meg az út egy részét egy reklámforgatás miatt. Kocsis Mihály kaszkadőr az 1970-es évek végén az egyik legsikeresebb reklámfilmsorozat, a Trapper farmer egyik felvétele miatt utazott a Libegőn állva. Az 1970-es és 1980-as években a tévé előtt, a mozikban, mindig jókedv, derültség fogadta a hol lóháton, hol libegőn, hol vízisín, hol pedig a víz alól érkező Kocsis Mihály kaszkadőrt. A Libegő egyébként a későbbiekben több magyar filmben is szerepelt.
1948. július 31-én indult útjára a Gyermekvasút, ami akkor még csak 3km-es távon közlekedett a Széchenyi-hegy végállomás és az Előre (ma: Virágvölgy) megálló között. A kisvasút folyamatos bővítéseknek köszönhetően 1950-re már Hűvösvölgyig közlekedett. 2015-ben pedig bekerült a Guiness-rekordok közé, ugyanis 11,7018 km-es pályahosszával a világ leghosszabb gyermekvasútja.
Kevésbé ismert történet, hogy a tragikus 1900. június 4-ei zugligeti villamos baleset után, az is megfordult a rendőrfőkapitány fejében, hogy egész Budapesten beszüntesse a villamos közlekedést. Most talán túlzónak találjuk ezt, de az akkor még csak pár éve gyerekcipőben járó villamos közlekedés olyan új volt, hogy a szándék akár komoly is lehetett. Végül természetesen nem szüntették be a villamosokat, de ekkor döntötték el, hogy a zugligeti villamos vonalat meghosszabbítják a mai Libegő lábáig.